Sokáig néma csönd volt. Azt se hallottam, amikor Powers felkelt az ágyból. Aztán egyszer csak ott volt a feje az enyém mellett. A holdfény a szemében táncolt.
- Ide figyelj, Diamond - szólt. - Én nem ismerlek téged, és akit nem ismerek, abban nem bízom. Lehet, hogy tiszta vagy, de az is lehet, hogy sáros. A sárban pedig az a rossz, hogy könnyen belefullad az ember. Világos?
Átható pillantással nézett rám. Most is volt valami az arcában, ami egy kórista fiúra emlékeztetett. Csakhogy ő olyan kóristafiú volt, aki inkább felgyújtja a templomot, semmint hogy énekeljen benne.
- Adok egy jó tanácsot - mondta. - Csinál úgy, mint egy lefolyó.
- Mint a lefolyó?
- Igen. Dugulj el.

Bátyám gondolataiba merülve bicegett mellettem. Hosszú ideig egyetlen szó sem esett köztünk, végül aztán Tim sóhajtott egy nagyot.
- Charlotte! - Valahogy gyanítottam, hogy a nő jár az eszében. -Tudod, komolyan az az érzésem, hogy kedvel engem.
Vállat vontam.
- Tény, hogy mosolygott, amikor kilökött a vonatból.
Keresztúthoz értünk, és ezúttal egy táblát is találtunk. Mutatta, hogy merre van Dover, de azt nem, hogy hány kilométerre.
- Szerinted milyen messze van? - kérdezte Tim.
- Pár kilométerre lehet, nem messzebb - feleltem.
Tim elfintorodott.
- Nem biztos, hogy tudok annyit gyalogolni, öcsi. Azt hiszem, kificamodott mind a két bokám.
Lenéztem a lábára.
- Nem ficamodott ki - állapítottam meg. - Csak fordítva vetted fel a cipődet.

- Üzleti ügyben utazik Párizsba? - érdeklődött a texasi.
A válasz természetesen „nem” volt. Timnek hetek óta nem volt ügye, és akkor is egy eltűnt kutyát kellett megkeresni. Három napot töltött a Battersea Kutyamenhelyen, ahol háromszor megharapták - kétszer a kutyák. A baj csak az volt, hogy ezt nem volt hajlandó elismerni. Szeretett titokzatos emberként gondolni magára. Ezért most kacsintott, és előrehajolt.
- Magunk közt legyen szólva - mondta lassan - egy ügyön dolgozom.
Na ja, gondoltam, a gügye ügye. Folytatta: - Az Interplop kért fel.
- Mármint az Interpol -helyesbített a texasi.